Árnyak és vér az Ókikötőben

Egy őszi reggelen kapott szárnyra a hír, miszerint Adrigg, akinek különös érzéke volt hozzá, hogy mindig alkalmas helyen legyen az alkalmas időben, egy vérlázító versikét tartalmazó papírosra tett szert a minap, mikor a Hidrafogóban kavargott a riadt csürhe között.

Kegyetlen népség,
Álnok sötétség,
Rohan az éjben, vajon
Hová tart?
Orozva, csalva,
Zavar, szavamra
Oszlik a tisztes polgárok sora.
Tett követ tettet,
Törik a rendet,

Lelkeket rabolva új klán leend.
Eljő a félelem,
Loholnak az árnyak,
Kegyetlen játékok, csak terád várnak.
Előkelő, mágus, csaló utcakölyök,
Készen áll a harcra, mit Denso ellen kötött.

 

Ezen szavak sora állt a pergamenen, amit a törpe némi fortéllyal szerzett egy a betűk világát nem ismerő alaktól. A maga részéről ezen sorokat már betéve tudta és fűnek-fának el is mondta, aki egy kis szaftos hírre volt éhes. Ha valakit esetleg megfogott, amit hallott és meghívta egy kupa borra, vagy adott neki pár rezet, akkor még azt is megtudhatta, hogy egy vérrel festett hatalmas tekergő sárkány („Sötét mágus műve volt, biz’isten, olyan élethű volt…!” – esküdözött) is díszelgett ott a Hidrafogóban, pár lépésnyire a felcser műhelyétől. De elmondta még azt is, ha volt, ki még eztán is abban reménykedett, hogy csak valami olcsó tréfát űz vele az alacsony növésű pasas, hogy egy égett dögöt, meg valami szerencsétlen megkötözött flótást is hátrahagytak a sötétség leple alatt mesterkélő gazfickók. Amazt még még ennek az egész szentségtelen rituálénak a végignézésére is kényszerítették. A kérdésre, hogy ki volt az, és ugyan biza hogyan menekült meg azok elől, akik ilyesmire képesek, csak nagyokat hörpintett a korsójából, és kéretlenül rázta a fejét…
Voltak persze, akik az egészen csak egy jót nevettek és legyintve elhessegették ezt a sok sületlenséget, de akadtak olyanok is, akiknek feltűnt, hogy a furcsa história éppen összevág a nemrég azon a környéken történt eseményekkel. Igaz arról mindenki eddig úgy tudta, hogy csak valami mészáros koszolta össze az egyik utcát egy elhullott állat tetemével.
Bármi is volt az elbeszélés mögött, legalább Adrigg ivott pár jót, amíg azt mesélte…

 

Más szóbeszéd is járja, és érdekes módon összeér a két történet.

 

A legtávolabbi fal tövében, csuklyájába burkolózva egy élete derekánál tartó asszonyság suttog a mellette levőnek:
– De rég láttalak, Zsomboly! Hallod… A férjem látta a világítótoronyból, hogy mi volt éjjel. Óriási tűzvész. Azt mondja, olyan hamar nem lesz ekkora tűz, amit alig lehet eloltani. Boszorkányság volt ez, gaz varázslat. De az őrség azt mondta, növesszen závárt a szájára, nem volt ott semmi. Pedig nem egy balga ember az én férjem! Húsz éve szolgál a toronyban, látott már karon varjút.
A másik, terebélyes asszony csípőre tett kézzel ámuldozgat és olyan hangon válaszol, mintha az utca másik végére kéne szólnia:
– Végre má´ valaki! Denso a tanúm, Malánia, hogy ott vótam, a szomszéd emberekkel együtt, de mind hallgat, mint a sír. Hát! Vót hatalmas fényesség, egy borgyú égett, mind a csuda! Facsarta is az orromat, de te, ha már láttál rettentőt az életbe´… Egy csúf kígyót pingált valaki a falra. Magát ette, nem vót meg a vége! Mindenkibe´ megát, ami benne vót, csak én kaptam a fejemhez. Mondom magamnak, te jóassszony, látod ott azt a szerencsétlent? Vót ott valaki. Úgy araszolt a tűz elől, mint egy mérgezett csótány. Edobtam a vödröt is, pedig azé´ rohantam ki egy szál hálóba´, hogy óccsak. Leszedtem a nagyhajúról a kötelet. Össze-vissza beszét fekete emberről és Éjanyáról, meg a büdös zoknijáról! Hogy a világ pusztulása most kezdődik és őt hagyták meg tanúnak. El is vitték az őrök azonnal! Na de mi van, ha igazat mondott? Sose tudjuk meg, Malikám…
A két fehérnép ijedten pillant körbe, hogy hallja-e őket valaki. És hogy ne hallaná, hisz a tömeg csak nő és nő. Az asszonyok elsápadtan tekintenek össze és egy bólintással kerül elő szütyőjükből a fák alól összeszedett, madárlátta, kukacjárta cseresznye és a zöldre penészedett kenyér. Már lendül is a kezük, hogy ha a szájuk eljárt, legalább tetteikkel mutassák, hogy hiszik a hihetetlent.

Rokkant valami azon a sétányon

A Hidrafogó mindennapos lármája egyszerre üdítő és zsongító. Kofák és mesterek kínálják nagy hangon a termékeiket, ezer és ezer hang alkudozik a különféle árukra és megrendelésekre. Néha történnek felfordulások is, valami leesik és széttörik, vagy éppen valaki fizetés nélkül próbál meglógni valamivel… a Hidrafogó tehát él és virul. A hihetetlen mennyiségű árun és pénzen kívül azonban hasonló mértékű hír- és pletykaáramlás is zajlik errefelé.

Elég csak belehallgatni a gyógynövényes kencéket áruló Mári mama tirádájába:
“De bizony mondom, Denso lássa a lelkem, riadó és ricsajozás vót azon a Sétányon, ahun azok a Gyüttmentek élnek. Dobó´tak meg kürtő´tek, meg kivilágították a falaikat. Felverték az egész környéket a legszebb álmábú´. Na, és akkó´ mondtam magamnak, Mári, ezek minnyá kirohannak és kardélre hányják a várost… de aztán jól nem történt semmi, másnap meg zárva maradt a kapujuk, ki se dugták az orrukat, nem mondtak se bűt, se bát… rá következő napon meg, hát úgy tettek, mintha mi se történt vóna. Hát kérdem én, miféle népek ezek, mi?”

Vagy ott van Aloysius mester, a cipész. Az ő szavai azért óvatosabbak.
“Szó se róla, tényleg riadóztak meg lármáztak. De ez még lehetett valami kiképzés is. Éjszakai hadgyakorlat. Voltam katona, minket is megtanítottak minden ilyesmire. Az világos, hogy előre nem szóltak… hogy lepjék meg a saját embereiket, ha előtte a fél várost figyelmeztetniük kell. De hogy utána se kértek elnézést, az csöppet rosszul esett nekünk.”

És legvégső esetben bele lehet hallgatni a jó öreg Mámoros Tom szavaiba, aki a környék ügyeletes részege.
“Hásszóval békésen ´szogatunk a szimborákkaa´… annaka Sétánynak a falaival szembe. Jó hely, csendes meg minden. Oszteccercsak csihi-puhi, meg égzengés meg fődindulás… izé, dübörgés meg olyan hangos zaj… monnyadmá, kürtölés, na… az üveg, az kiesetta kezünkből… kár érte, félig vót még. Nodealényeg… a Sétány úgy ki lett világítva, mint a nagytemplom ünnepnapon… megmeg fegyveresek mindenhol… és eskü, hallottam valami csörömpölést is bentrő… de többet nem tudok, mert… mit szépíccsem, elszaladtunk…”

Árnyék vetül földi világunkra

… de még nem tudod, hogy ez rossz, vagy jó lesz nekünk, halandóknak? Vagy csak a sors elkerülhetetlen, magával ragadó szelét érezzük érintésében?

A napokban egyre nyugtalanabbul alszol. Leginkább a felkavaró álmaid zavarják meg az éjszakákat. Az első alkalmakkor nem tudsz visszaemlékezni egyetlen cseppnyi részletre sem, csak a sötétségre és a szorongásra, amit maga az álom keltett benned. Viszont a legutóbbi elalvásod után érezted, hogy ma ez máshogyan lesz. Eszmélsz, és ahogy körbenézel a világban, már tisztában vagy vele, hogy álmodsz… hiszen ugyan miért is lennél egy lápban? Még jobban megnézed magadnak a környéket, és mivel Cradonban élsz, hamar felismered a környék szégyenfoltját, Kaliss erdejét, mely hemzseg az élőholtaktól. Most is nyomasztó a légkör, de van itt még valami… valami másnak a tapintható jelenléte. Hideg, mint a sír, és élettelen, de még sem kellemetlen… olyan fajta, amit könnyen el tudsz fogadni. Haladsz egy ideig, de nem változik az érzés, amíg meg nem látsz egy csapat eleven holtat. Akarat és cél nélkül ténferegnek, míg tudomást nem vesznek rólad. Te egyből menekülni akarsz, de mintha maga a láp éledne fel ellened: a sár marasztal, a gyökerek a lábaid köré kanyarodnak. Egyre közelebb kerülnek a holtak, és már-már holt-eleven kezeikkel a húsodat kezdenék ki, mikor árnyék vetül a világra és az az ismeretlen érzés mindent betölt. A holtak megmerevednek, majd egyenként csuklanak össze.

Megfordulsz és egy formával nehezen rendelkező csuklyás-köpenyes alakot látsz a testek felett. Felemeli a kezét, amiről így a köpeny lekerül és csontkarokat látsz. Majd a alak felől hangokat… érzel. Nem hallod, hanem érzed a lelkeddel. A jó halálról, a megváltásról és arról beszél, hogy megbosszulja őket. A holt testekből lassan, egyenként szállnak ki a lelkek, melyek eddig bennük raboskodtak, miközben hallani véled felszabadult sóhajaikat és köszönetüket. Majd az alak feléd fordul. A csuklya mélyén hideg-kéken izzó zsarátnokszemek ülnek. Rád néz, majd csontkezével körbeint.

– Én Mach´Tiel vagyok és Árnyam a világra vetül! Papjaim hallgatnak szavamra, és harcba szállnak a megelevenedett borzalommal, annak terjesztőivel! Holnap elindulnak és behatolnak Kalissba, hogy tőrt szegezzenek a rontás szívének! Érzem, hogy te is magadénak érzed a küldetést… csatlakozz hát! Árnyam vetüljön rád!

Majd az istenség – mert most már biztos vagy benne, hogy azzal találkoztál – eltűnik és te felébredsz. Nem vagy zaklatott, nem félsz. De tudod, hogy valakik egy igaz ügyért készülnek fegyvert ragadni… És hogy harcuk mily eredménnyel zárul? Van egy olyan nagy érzésed, hogy hamarost megtudod te magad is…