Árnyak és vér az Ókikötőben

Egy őszi reggelen kapott szárnyra a hír, miszerint Adrigg, akinek különös érzéke volt hozzá, hogy mindig alkalmas helyen legyen az alkalmas időben, egy vérlázító versikét tartalmazó papírosra tett szert a minap, mikor a Hidrafogóban kavargott a riadt csürhe között.

Kegyetlen népség,
Álnok sötétség,
Rohan az éjben, vajon
Hová tart?
Orozva, csalva,
Zavar, szavamra
Oszlik a tisztes polgárok sora.
Tett követ tettet,
Törik a rendet,

Lelkeket rabolva új klán leend.
Eljő a félelem,
Loholnak az árnyak,
Kegyetlen játékok, csak terád várnak.
Előkelő, mágus, csaló utcakölyök,
Készen áll a harcra, mit Denso ellen kötött.

 

Ezen szavak sora állt a pergamenen, amit a törpe némi fortéllyal szerzett egy a betűk világát nem ismerő alaktól. A maga részéről ezen sorokat már betéve tudta és fűnek-fának el is mondta, aki egy kis szaftos hírre volt éhes. Ha valakit esetleg megfogott, amit hallott és meghívta egy kupa borra, vagy adott neki pár rezet, akkor még azt is megtudhatta, hogy egy vérrel festett hatalmas tekergő sárkány („Sötét mágus műve volt, biz’isten, olyan élethű volt…!” – esküdözött) is díszelgett ott a Hidrafogóban, pár lépésnyire a felcser műhelyétől. De elmondta még azt is, ha volt, ki még eztán is abban reménykedett, hogy csak valami olcsó tréfát űz vele az alacsony növésű pasas, hogy egy égett dögöt, meg valami szerencsétlen megkötözött flótást is hátrahagytak a sötétség leple alatt mesterkélő gazfickók. Amazt még még ennek az egész szentségtelen rituálénak a végignézésére is kényszerítették. A kérdésre, hogy ki volt az, és ugyan biza hogyan menekült meg azok elől, akik ilyesmire képesek, csak nagyokat hörpintett a korsójából, és kéretlenül rázta a fejét…
Voltak persze, akik az egészen csak egy jót nevettek és legyintve elhessegették ezt a sok sületlenséget, de akadtak olyanok is, akiknek feltűnt, hogy a furcsa história éppen összevág a nemrég azon a környéken történt eseményekkel. Igaz arról mindenki eddig úgy tudta, hogy csak valami mészáros koszolta össze az egyik utcát egy elhullott állat tetemével.
Bármi is volt az elbeszélés mögött, legalább Adrigg ivott pár jót, amíg azt mesélte…

 

Más szóbeszéd is járja, és érdekes módon összeér a két történet.

 

A legtávolabbi fal tövében, csuklyájába burkolózva egy élete derekánál tartó asszonyság suttog a mellette levőnek:
– De rég láttalak, Zsomboly! Hallod… A férjem látta a világítótoronyból, hogy mi volt éjjel. Óriási tűzvész. Azt mondja, olyan hamar nem lesz ekkora tűz, amit alig lehet eloltani. Boszorkányság volt ez, gaz varázslat. De az őrség azt mondta, növesszen závárt a szájára, nem volt ott semmi. Pedig nem egy balga ember az én férjem! Húsz éve szolgál a toronyban, látott már karon varjút.
A másik, terebélyes asszony csípőre tett kézzel ámuldozgat és olyan hangon válaszol, mintha az utca másik végére kéne szólnia:
– Végre má´ valaki! Denso a tanúm, Malánia, hogy ott vótam, a szomszéd emberekkel együtt, de mind hallgat, mint a sír. Hát! Vót hatalmas fényesség, egy borgyú égett, mind a csuda! Facsarta is az orromat, de te, ha már láttál rettentőt az életbe´… Egy csúf kígyót pingált valaki a falra. Magát ette, nem vót meg a vége! Mindenkibe´ megát, ami benne vót, csak én kaptam a fejemhez. Mondom magamnak, te jóassszony, látod ott azt a szerencsétlent? Vót ott valaki. Úgy araszolt a tűz elől, mint egy mérgezett csótány. Edobtam a vödröt is, pedig azé´ rohantam ki egy szál hálóba´, hogy óccsak. Leszedtem a nagyhajúról a kötelet. Össze-vissza beszét fekete emberről és Éjanyáról, meg a büdös zoknijáról! Hogy a világ pusztulása most kezdődik és őt hagyták meg tanúnak. El is vitték az őrök azonnal! Na de mi van, ha igazat mondott? Sose tudjuk meg, Malikám…
A két fehérnép ijedten pillant körbe, hogy hallja-e őket valaki. És hogy ne hallaná, hisz a tömeg csak nő és nő. Az asszonyok elsápadtan tekintenek össze és egy bólintással kerül elő szütyőjükből a fák alól összeszedett, madárlátta, kukacjárta cseresznye és a zöldre penészedett kenyér. Már lendül is a kezük, hogy ha a szájuk eljárt, legalább tetteikkel mutassák, hogy hiszik a hihetetlent.