Venhorn

Jellem: gonosz

Ritka, ám annál halálosabb veszedelemként híresült el. Számos legendában és rém-mesében megjelenő, többnyire sziklás, ritkán erdő közeli területeken előforduló, alkonyatkor eleven lény.
A kifejlett példányok marmagassága könnyedén elérheti a 2 siderani rőföt, de előfordult már, hogy venhorn-vadászok, szerencsés kalandorok ennél nagyobb példányokat is elejtettek már.

Különleges ismertetőjegye, hogy az ínye és a nyelve is élénkzöld színű, ami a megannyi méregmirigynek tudható be. Nem csupán a széles, erős állkapcsa és a homloka szélén, szemei fölött átívelő, majd agyarszerűen behajló szemfogai veszedelmesek. Mérge – melyet adott esetben az alsó szemfogainak marásával juttat az áldozatába – csupán bénító hatású, de tekintve, hogy a venhorn elsődleges fegyvere a teste maga, ez mindössze bebiztosítja számára, hogy a zsákmánya veszteg maradjon, vagy mozgását lelassítsa. Valószínűleg ez a méreg a szervezetében segíti lelassítani az életfunkcióit akkor is, amikor a venhorn télvíz idején visszahúzódik a barlangok mélyére… Mindez azonban csupán spekuláció, eddig ugyanis senkinek sem sikerült annyira közel kerülnie egy „nyugalmi állapotban” lévő venhornhoz, hogy ezt megerősítse.

Izmos, nyúlánk testének hála robbanékony és erős, mind a hátsó, mind a mellső lábak a gyors mozgást, hirtelen irányváltásokat szolgálják, könnyedén és biztosan mozog a sziklákon, azok között. Lábfejei hátul főleg rugaszkodáshoz és támasztáshoz tökéletesek, míg a mellső mancsok szélesek, szinte emberszerű ujjakban és éles, akár 3 siderani hüvelyk hosszú karmokban végződnek.
A hímeknek nem csupán a fején, hanem a gerince mentén is észrevehető, fekete taréj fut, melyeket legyezőként képesek mozgatni (a legtöbb példánynak nem is ép). Tüskéknek tűnnek, pedig mindössze figyelmeztetésül szolgálnak. Vadászatkor és párzási időszakban használják, hogy ezáltal is nagyobbnak és erősebbnek tűnjenek.
A venhorn izmos farkának vége azonban nem ilyen ártalmatlan s a dárdavég szerű kinézet sem véletlen; előszeretettel döf a farkával előre vagy intéz csapást az ellenfél felé, csúnya szúrásokat, utóbbi esetében vágásokat okozva ezzel.

Közkedvelt támadási formái, hogy ellenfelét mellső lábaival „megöleli”, felborul vele, hátsó lábaival pedig megtámaszkodva a zsákmány alhasánál vagy alsó felénél, feltépi azt. Homlokának erős csontozata szinte sziklakemény, rohamai alkalmával nem ritkán fordul elő, hogy először felökleli az útjába tévedőt.

Támadási felület azonban akad rajta; a vállain és a combjai egy részét leszámítva (ahol a pikkelyek acélkeménységűre szilárdulnak) a venhornnak szinte papírvékony a bőre. Ám ez is csalóka. Fényes felületét a sűrű és szabad szemmel alig látható csont-fehér – némely idősebb példánynál ezüstös -, pikkelyréteg adja, amin a karcolások tovább futnak ugyan, ám a szúrások, döfések ellen nem nyújt hatékony védelmet.
Agresszív fajta, amit ritkán tántorít el bármi is. Bár sem a látása, sem a hallása nem mondható kifinomultnak, többnyire (talán pont ezért) élő vadakat ejt, a dögök felé nem mutat érdeklődést, a mozdulatlan vagy rejtőzködő zsákmányt pedig gyakorta nem „veszi észre”. Hacsak ki nem szagolja. Bár étrendjében többnyire a hegyi jószágokra korlátozódik, vérengzése könnyedén vált célpontot, több ízben megfigyelték ugyanis, hogy még akkor is hajlamos ölni, ha nem a táplálék reménye ösztönzi.

A már említett, gyengébb látást és hallást is figyelembe véve a venhorn kiváló és veszedelmes ragadozó, nem túl sok olyan kalandozóról vagy harcosról hallani, aki túlélt volna egy venhornnal való találkozást, súlyos sérülés nélkül pedig szinte senki nem úszta meg.
Azok a megveszekedettek, akik mégis vállalkoznak a vadászatára, a dicsőség mellett leginkább a venhorn vállainak és combjainak egy részét fedő, kemény pikkelyeiért teszi, amit, az alatta húzódó, erősebb bőr összetart s így nagyobb felületen is idomul. Előfordul ugyanis, hogy túladva azokon, könnyített vértekhez váll- vagy lábszárvédőkként felhasználják.

A venhorn magányos élőlény, csak a párzási időszakban „közösködik” fajtársaival, akkor is csupán rövid időre keresztezik egymás útjait. A nőstények egyedül hordják ki s nevelik fel az utódot, általában egyszerre csupán egyet.

[beküldte: Neymtia Yannenta]